Anyák Lapja - Dudás László: Megérkezett Pápaszemes Manolito

Kötelező olvasmány a szószátyár kiskamasz története

Minden könyvnek megvan a maga sorsa. Vannak művek, melyek eleinte zajos sikert aratnak, majd néhány év alatt eltünnek a süllyesztőben. Biztos útja a „halhatatlanságnak”, ha egy mű az iskolai tananyag részévé válik. Ez lett a sorsa – persze egyenlőre saját hazájában, Spanyolországban – Elvira Lindo ifjúsági regénysorozatának, mely egy carabancheli (Madrid Kispesthez hasonlítható városrésze) kiskamasz, a Pápaszemes Manolito kalandjaival ismerteti meg az olvasókat.

Pápaszemes Manolito eredetileg egy rádiójáték – afféle gyerek nézőpontból előadott Szabó család – hőse volt, amelynek sikerén felbuzdulva 1994-ben jelent meg az első könyv. A regényciklust – Spanyolországban – két filmadaptáció, majd televíziós filmsorozat követte. Az első megjelenés után alig egy évtizeddel hazája több iskolájában már kötelező tananyag, 1994 óta közel 70 (!) kiadása jelent meg, és szinte minden nyugat-európai nyelvre lefordították. Tavaly karácsony óta Ruppl ZsuZsanna kitűnő fordításában a hazai közönség is megismerheti a kedves történetek első kötetét.

A magyar kiadás teljesen megegyezik az eredetivel. Különösen az utóbbi részlet jelentős, mert a rajzoló, Emilio Urberuaga neve oly mértékben összefort a szerző nevével, mint nálunk Janikovszky Éva neve Réber Lászlóéval.

Heti Válasz - Manolito meséi

Pápaszemes Manolito, a szószátyár spanyol kisiskolás egy madridi városnegyedből szemléli a világot, és a felnőttektől, a filmekből elcsent szavakkal mutatja be barátait, családját és szűkebb környezetét.

„Nálunk, Carabanchelben, ha esetleg még nem mondtam volna, engem mindenki Pápaszemes Manolitóként ismer. Persze csak azok, akik ismernek. Akik nem ismernek, azt se tudják, hogy ötéves korom óta szemüveges vagyok. (…) Én bírom, ha Pápaszemesnek hívnak.

A sulimban, a Diego Velázquezben mindenkinek, aki egy kicsit is fontos, van beceneve. Mielőtt még lett volna becenevem, elég sokat sírtam. Ha valamelyik nagymenő belém kötött a szünetben, mindig az lett a vége, hogy négyszeműnek vagy pápaszemesnek csúfolt. Mióta viszont Pápaszemes Manolito vagyok, tiszta időpocsékolás engem csúfolni. Jó, hívhatnának mondjuk Nagyfejűnek is, de ez eddig még senkinek se jutott eszébe, én meg persze nem akarok ötleteket adni. Ugyanez történt a barátommal, Lapátfülű Lópezzel is. Mióta van beceneve, már senki sem csúfolja a füle miatt.”

Manolito – Nicolás nagypapával, öccsével, a Kis Lököttel és barátaival, Lapátfülű Lópezzel, Yihaddal és Susanával – nagyszerű kalandként éli meg a hétköznapokat. A napjainkban játszódó történetben folyton történik vele valami rendkívül érdekes esemény, amit feltétlenül meg kell osztania környezetével – és természetesen velünk, olvasókkal. Szüntelen fecsegésével nemcsak szüleit, nagypapáját és Asunción tanító nénit kergeti őrületbe, hanem az iskolapszichológust, sőt, egész Spanyolországot is. Mégsem tud rá senki haragudni, mert kedves történeteiből mindannyian megérthetjük: az élet legszebb pillanata a gyermekkor.

A Pápaszemes Manolito fergeteges stílusú előadásmódja nemcsak a korabeli, 8-12 éves „hallgatóság”, hanem a felnőttek számára is szórakoztató, kedves történeteivel szívet és lelket egyaránt melengető olvasmány.

Magyar Hírlap - Kutszegi Csaba: Késleltetett hatású nyakleves

A világ legtöbb táján a spanyolokról először a bikaviadal, majd a flamenco jut az emberek eszébe. Gondolom, ibériai barátaink ennek ugyanúgy örülnek, mint mi, amikor országunkat a tschikósok és a tschárdás hazájaként emlegetik. Akadnak azonban másfajta, de szintén világszerte ismertjelképeink is, és a két nemzet ezen a téren is talál kapcsolódási pontot: Puskás Öcsi évekig a Real Madridban focizott. Én egy ideje azért drukkolok a spanyoloknak, hogy a Carabanchelben élő Manolito ugyanolyan világhírű legyen, mint a spanyolok leghíresebb csatárai.

Elvira Lindo nyolcéves regényhőse se nem erős, se nem bátor, viszont nagyfejű és szemüveges. Tanulni utál, és minden hülyeségben azonnal benne van. Az anyukát sem kell félteni: ő a késleltetett hatású nyaklevesek nagymestere. E speciális tasli „durván félóra múlva kezd csak fájni”. Manolito szerint az anyja job a CIA-kémeknél is: ha megnézi a hazaérkező gyerek kezét, „rögtön tudja, hol járt, mikor, sőt, néha még azt is, hogy kivel”. Manolito legjobb barátja a nyolcvanéves nagypapája, aki a „hiányos vérellátásban szenvedő szenilis őrültet” is eljátsza a szomszédok előtt, csak hogy magára vállalja unokája csínytevéséit. Ha ezek után valaki azt gondolja, hogy Pápaszemes Manolitóban csak őrült spanyolok szerepelnek, az téved. A kisváros lakótelepi lakásában élő García Moreno család éppoly normális, mind az óbudai Kovácsék vagy a gazdagréti Szabóék. A gyerekek pedig mindenhol egyformák: „kiszámíthatók, csak békén kell hagyni őket”.

Lindo könyve lehengerlően jó: késleltetett hatású kellemes nyaklevesként működik. Még hetekkel az olvasása után is hangosan felröhög az ember a metrón, ha visszagondol egyes részeire. Ez a kitűnő fordíításnak is köszönhető. Spanyolországban Manolito kalandjai már hét kötetet tesznek ki, Magyarországon egy éve próbál ismertté válni a kedves spanyol gyerek picaro. Remélem, a magyar olvasók is lassan észbe kapnak, és felfedezik a gyermekirodalom újabb remekét. Én – amellett, hogy drukkolok a magyar megjelenésének – elkezdek spanyolul tanulni: miután belekóstoltam, már nme vagyok képes kihagyni egyetlen Manolito-történetet sem.

Népszabadság - Boldizsár Ildikó: A spanyol kisördög

Minden népnek megvan a maga „komisz kölke”, akit a gyerekirodalom tett halhatatlanná. A franciáknak ott van kis Nicolas, a svédeknek Juharfalvi Emil és Harisnyás Pippi, az angol nyelvterületen élőknek Hakker Bandi, az olaszoknak Pinokkió, nekünk meg Janikovszky Éva névtelen hőse, aki felejthetetlen monológokban meséli el, hogy ő mit tenne másképp, ha felnőtt lenne. A spanyolok kisördögét Pápaszemes Manolitónak hívják, és Ruppl ZsuZsanna fordításának köszönhetően mostantól kezdve a magyar gyerekek is megismerkedhetnek vele, sőt immár komoly összehasonlításokat végezhetnek a tárgyban, hogy Európa mely részén a legjobb komisz kölöknek lenni.

A könyvből megtudhatjuk, hogy Spanyolországban akkor van némi esély a komiszkodás következményeinek túlélésére, ha rendelkezünk egy nagypapával, aki hajlandó helyettünk elvinni a balhét, miután eltörtük a vázát, borotvahabbal etettük meg az öcsénket és filctollakkal korlátot rajzoltunk a lépcsőházban, egészen a harmadik emeletig. Egy spanyol nagyapa ugyanis ilyenkor inkább vállalja, hogy szenilisnek vagy vén hülyének titulálják, mintsemhogy bántani engedje az unokáját. Ez a nagypapa egyébként is minden más forró helyzetben kéznél van, és nemcsak okos, megfontolandó férfiúi tanácsokkal látja el a felnövekvő nemzedék tagjait, hanem azzal kapcsolatban is meggyőző viselkedési mintát ad, hogy nem kell folyton tökéletesnek lenni, sőt arra sem mindig szükséges magyarázatot adni, hogy mit miért csinál az ember.

A „komisz kölök-regények” egyik legnagyobb veszélye, hogy az egyes szám első személyű megszólalások mesterkéltnek, felnőttesnek tűnnek, vagy éppen azt tükrözik, amit az író a gyerekek gondolkodás- és beszédmódjáról képzel. Elvira Lindo azért tudta hitelesre formálni a nyolcéves Manolito alakját, mert elkerülte ezeket a buktatókat. A kisfiú, akinek soha be nem áll a szája, fergeteges stílusban adja elő a történeteit, és annyi ártatlan báj húzódik meg a csínytevések magyarázata mögött, amennyit csak egy gyerek képes a saját fantáziájára hagyatkozva előállítani. Valószínűleg az is előnyére vált a hét kötetes Manolito-regények stílusának, hogy a történetek eredetileg rádiójáték formájában váltak híressé, s csak később jelentek meg könyv alakban. Ruppl ZsuZsanna is nagyszerű munkát végzett, a magyar gyerekek bátran elleshetik spanyol kortársaiktól a …hmm... nyelvi bravúrokat.

De a szülők is tanulhatnak valamit Manolito első történetéből, nevezetesen azt, hogy még a legkomiszabb kölkök is teljesen kiszámíthatóak, csak békén kell hagyni őket.

Új könyvpiac - Sultz Sándor: Rézfánfütyülő

„Én bírom, ha Pápaszemesnek hívnak. A sulimban, a Diego Velázquezben mindenkinek, aki egy kicsit is fontos, van beceneve. Mielőtt még lett volna becenevem, elég sokat sírtam. Ha valamelyik nagymenő belémkötött a szünetben, mindig az lett a vége, hogy négyszeműnek vagy pápaszemesnek csúfolt. Mióta viszont Pápaszemes Manolito vagyok, tiszta időpocsékolás engem csúfolni” – mutatkozik be a főhős, a szószátyár spanyol kisiskolás történetének elején – és mi olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Igaza van az ajánló szöveg írójának abban, hogy e mű „Fergeteges stílusú előadásmódja nemcsak a korabeli hallgatóság, hanem a felnőttek számára is szórakoztató olvasmány”.

Elvira Lindo: Pápaszemes Manolito című ifjúsági regényén időnként percekig röhögtem. Jók a szituációk, és remek a verbális humora. No persze, ha már Manolito tényleg a dumagép... Nincs az a csíny, amit ki ne találna, vagy amire a barátai rá ne vennék, aztán olyan sincs, hogy ezeket a „ballépéseket” ki ne tudná magyarázni. Elsősorban, ugye, a mindig szigorú, de legalább igazságtalan édesanyjának – aki alighanem a szerző, Elvira Lindo maga. Aztán az igaz, hogy szigorú és igazságtalan, de legalább rettenetesen randa tanítónőjének, a baljós hangzású Asunción néninek, aki irodalom és erkölcstan tanár. Képzelhetik. Ám minden látszat és körülmény ellenére még Asunción néni is emberből van (na jó, ne essünk túlzásba, úgy nagyjából emberből). Mert ahogy példul kitalálja, hogy a kerületi jelmezbál versenyre az osztály minden egyes tagja öltözzön galambnak, és ne Batmannak vagy Pókembernek, valamint hogy a színpadon egy-két-há... beintésre mindenki azt kiáltsa: Éljen a világbéke, az azért nem semmi... Pláne, ahogy elsül a dolog.

Akinek semmit nem kell megmagyarázni, az a nagypapa, akivel főhősünk, Manolito a beüvegezett erkélyen álló ágyán osztozik. Az öreg nagy arc. Bölcsességénél, huncutságánál sajnos csak a prosztatája nagyobb. „Szuperprosztatát” fájdalmas kis gondja azonban nem akadályozhatja meg abban, hogy a városka minden csinosabb hölgyénél ne próbálkozzék: legalább hadd hívja meg őt egy kávéra. Vagy a kedvenc kocsmájába, a Dülöngélőbe, ami minden normális férfiú tartózkodási helye. Az Akasztott ember tere pedig a gyerekeké.

Aztán van, akinek azért nem szükséges szinte semmit megmagyarázni, mert szinte sosincs otthon. ő Manolito apukája, aki kamionvezetőként tartja el a családját.

Manolito haverjai is mind remek karakterek. Először is ott van Kislökött, az öccse, aztán Lapátfülű, a legjobb barát és egyben áruló disznó, Yihad, az osztály menője – ami alatt azt kell érteni, hogy csak azt nem ver meg a szünetben, akit éppen nem akar –, vagy végül, de első sorban Susana, a Nő, a dög, a díva, akibe szinte mindenki szerelmes. Annak ellenére, hogy – noha az anyja esküszik, hogy minden reggel tisztát ad rá – estére mindig földszínű piszkos lesz a bugyija. Még szép, hogy Susanának nem lehet ellent állni...

A Pápaszemes Manolito az írónő könyvsorozatának bevezető kötete. A kötet kiadója – tessék megkapszkodni, az új idők új szele: www.espanexpo.hu/manolito. Gondolom, remélem, jön a többi kötet. A szöveg fordítása külön dícséretet érdemel: Ruppl Zsuzsanna eszméletlenül értheti Elvira Lindo nyelvét, humorát magyarul is. A könyv Emilio Urbeaga rajzaival még szellemesebb. Ha megveszik, ne hagyják el ezt a könyvet. Hátha tényleg sorozat lesz, és akkor...

Bár az se rossz néha, ha egy könyv elvész. Na jó, egy könyv se vész el, maximum átalakul... Mondjuk gyújtós alá gyújtósnak. Vagy penészedő egértápnak. De ha jó időben, jó helyen szívódik fel a balsorsra ítélt kötet, akkor a benne lakó szöveg egy másik történetté változik. Mily misztikusan mesei a kezdet, igaz? Pedig a szöveg-megmaradás törvénye létezik. Ezt minden író tudja, aki egy kicsit őszinte legalább önmagához. Azt, hogy amit kitalált, előtte már más legalább egy tucat író is megírta. Csak nem úgy. És hát ez a lényeg...